Emberek milliárdjai találkoznak és mennek el egymás mellett naponta a Földön, különféle előre betanult viselkedésformák mutogatását mellőzve, anélkül, hogy elgondolkoznának a másik emberről, vagy megpróbálnának a másikhoz alkalmazkodni.

Ha azonban az emberrel a négylábú barátja is vele van, és a szembejövő szintén nem egyedül, ha nem a kedvencével közeledik, azonnal megváltozik a helyzet. Az addig nyugodt, békés, csöndes környezet kiáltásoktól, kérdésektől, lesz hangos: "Vegye pórázra!", vagy szerencsésebb esetben "Engedje el!", esetleg "Fogja már meg!", "Az enyém nem bánt, csak játszik", "szuka vagy kan?", "Hamis a kutya?" Nemritkán a szívverés fölgyorsul, a légzés szaporább lesz, a vérnyomás megemelkedik - általában az eseményben résztvevő valamennyi emlőslény szervezetében. A kutyával együtt valahova menni, sétálni, kocogni, kirándulni, biciklizni manapság - sajnos - nem olyan természetes dolog, mint amilyen lehetne. De miért nem? Erre a kérdésre kereste a válaszokat egy négy országból (Ausztria, Magyarország, Németország, Szlovákia) összegyűjtött adatok alapján készített tanulmány, amelynek tanulságosnak tűnő részleteit olvashatják az alábbiakban.

Jog, jogalkotás, bürokrácia és az olvasni nem tudó kutyák

Az emberiség a legóvatosabb becslés szerint is kb. 14 ezer éve él együtt a kutyával. Ez idő alatt a saját elképzelései és igényei szerint közel 400 különböző kutyafajtát tenyésztett ki. Számlálhatatlan nemzetközi és a nemzeti kutyás szervezetet hozott létre, melyek az ember és a kutya együttélését próbálják tevékenységükkel elősegíteni vagy reprezentálni. A világ számtalan nyelvén megjelenő folyóiratok és könyvek tömege áll a témával kapcsolatban olvasni vágyók rendelkezésére. A nyugat-európai televíziós csatornák egymással versengve készítik a kutyás műsorokat.

Becslések szerint jelenleg a világon kb. 400 millió kutyaél. Ennek ellenére az általános ismeretanyag a kutyát és a kutyatartást illetően - valamint az ezzel szoros összefüggésben lévő úgynevezett kutyás kultúra - jelenleg még nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. E tekintetben nem sokban különbözik egymástól az az átlagos polgár, akinek van kutyája, és az, akinek nincs. Az ennek az állatfajnak a tartásához szükséges minimális tudás sajnos sok esetben igen alacsony színvonalon van, és nemritkán idejétmúlt vagy helytelen tézisektől befolyásolt. Az sem ritka, hogy elöregedett állatorvosi elbeszélésekre, kocsmai ideológiákra, a rokonság évtizedekkel korábbi tapasztalatára vagy a szakmai kompetenciától távol álló kutyaiskolákban szerzett, mendemondaként továbbadott információkra alapszik.

Európai egyesülés ide vagy oda, ahány ország, annyiféle jogi szabályozás létezik a kutyák tartására vonatkozólag. Beleértve a közterületeket, és minden egyéb helyet, ahova ember és kutyája mehet, vagy mehetne, de nem mehet. Ezt még csak nyomon lehetne követni a gazdiknak, ám az országon belüli, az egyes önkormányzatok vagy kerületek közötti - sokszor jelentős - különbségeket még egy nyomkövető ebnek sem. Ellentmondások tömege, alapvető kynológiai ismeretek hiánya jellemzi a papírra vetett, jogalkotási következetességet nélkülöző szabályokat. Sajnos még az sem lehet vigasz, hogy "pedig ebben vagy abban az országban, így vagy úgy van". Budapesten a Váci úton Angyalföldről (XIII. ker) Újpestre (IV. ker) kutyájával átsétáló polgárra vonatkozó játékszabályok ugyanúgy megváltoznak az Újpesti vasúti híd alatt, mint a németországi Ulmban a Duna-hidak valamelyikének közepén, amikor a kutya már nem Baden-Würtenberg tartományban liheg, hanem Bajorországban.

Átolvasva a bürokrácia szülte, kutyával kapcsolatos szabályokat és rendeleteket, megállapítható, hogy kynológiai és állatviselkedéstani szempontból elmaradottak, túlzott általánosításokra alapulnak. Sok esetben az állattartó polgárok, és még több esetben a kutyák szempontjából logikátlanok. Nem beszélve arról, hogy betartásuknak ellenőrzése szinte a lehetetlennel határos - mondhatni: szerencsére. Következetes és pontos betartásukkal ugyanis a legtöbb esetben azt lehetne elérni, hogy a gazdikban és kutyáikban valamilyen módon fölgyülemlő energia agresszióvá alakuljon át. Némelyik előírás megfogalmazása (nem is beszélve az ezek hatására készült kültéri feliratokról és táblákról) szinte azt feltételezi, hogy a kutyák majd elolvassák, és természetes viselkedésüket az előírás szerint korrigálják. De mivel a kutyák nem tudnak olvasni, így emberi társaik különféle interpretációira kénytelenek hagyatkozni a találkozásaik során.

És akkor fölbukkant X, az y-jával

A kutyás találkozások esetén az X helyébe egy ember definíciója, y helyébe egy kutyafajta megnevezése tetszés szerint behelyettesítő. Abban azonban nagyjából megegyeznek ezek, hogy minden kutyatulajdonos kutyás szakembernek érzi magát az ilyen élethelyzetekben, vagy legalábbis azt gondolja, hogy tud valamit, amit a másik valószínűleg nem. Az átlagos kutyatartó a fenti fejezetben vázolt jogi helyzetekből eredően nyomást érez a felelősségtudatára, és megpróbál valamit tenni, mondani, mutatni a másik irányába, bizonyítva a hozzáértését. Ettől a ponttól kezdődően kezd kialakulni egy nem természetes emberi viselkedésforma, amelyet számtalan komponens befolyásolhat, és ennek megfelelően szinte végtelen variációi adódhatnak. Egyelőre azonban maradjunk a kutyáknál.

Két kutya találkozásakor elengedetlen, hogy azok egymást megszagolják. ugyanis ezen a módon van lehetőségük a másikat megismerni, és az egymásról szerzett információkat kielemezni. Ennek hiányában lehetetlen számukra a kettejük között abban a pillanatban létező rangsor megállapítása. Márpedig ez egy kizárólag csak hierarchikus felépítésű csoportban élő, ún. falkaállat esetében rendkívül fontos. Egészséges és normális kutyaviselkedést feltételezve, egy-egy találkozás úgy történik, hogy a felek először kölcsönösen csillapító szignálokat (calming signals) adnak és kapnak, ezt követi a szagolás, gyakran oldalról, a nemi szervek irányába, és ritkán egyidőben.

A kutyás találkozások elemzésének céljai és módja

A kutyáknak egy másik kutyával történő kapcsolatfelvétele alkalmával lezajlódó viselkedését illetően már több állatviselkedés-kutató (pl. T. rugas, E. Zimmen, D. Feddersen-Petersen) végzett megfigyeléseket. Ezek többé-kevésbé ideális környezetet biztosítva zajlottak, és az embert, a gazdit nem vették be a komponensek közé. Holott a problémakör egyik fontos tényezője (lehet!) az ember, aki vagy beleavatkozik az állat természetes viselkedésébe, vagy nem, és ha igen, akkor vagy jól, vagy rosszul, de mindenképpen, akarva-akaratlanul befolyásolja azt. A kutyás találkozásokkal kapcsolatos fölmérés célja elsősorban az volt, hogy megpróbáljon válaszokat adni az alábbi kérdésekre:
- Milyen mértékben befolyásolja a kutyák neme, fajtája, életkora és testmérete a találkozások kimenetelét?
- Melyik kutya-viselkedésformák normálisak, és melyek nem?
- Milyen arányban fordulnak elő valóban problémás esetek?

Ezenkívül megpróbálja kimutatni a gazdik ilyen vagy olyan viselkedésének előnyét és hátrányát arra vonatkozólag, hogy a két kutya miként kerül egymással kontaktusba.

A statisztika kiértékelésének és elemzésének megkönnyítéséhez egy kérdőívet és egy adatlapot használtunk. A kérdőív a kutyák jellemzőinek összegyűjtésére irányult, az adatlapon a két (vagy több) kutya és a két gazdi viselkedési megnyilvánulásaival kapcsolatban megfigyelt adatokat rögzítettük. Lehetőség szerint fotó és videofelvétel is készült, ez utóbbi nagy segítséget jelentett a viselkedésekkel, reakciókkal kapcsolatos adatok esetleges kiegészítéséhez, ellenőrzéséhez.

Minden kutyás találkozást problémamentesnek nyilvánítottunk, ha:
- a két kutya nem verekedett oly mértékben össze, hogy az az állatok vagy emberek testi épségére veszélyt jelenthetett volna;
- sem állat, sem ember nem sérült meg;
- nem kellett valamelyik kutyát a másiktól erőszakkal eltávolítani;
- a kutyák mind a négy lábukkal a talajon maradtak;
- egyik kutya sem kényszerült elmenekülésre;
- egyik kutya sem távolodott el távolabb, mint kb. 20 m-re a gazdájától;
- egyik gazdi sem kényszerült a kutyájával a másik elől kitérni vagy irányt változtatni.

Minden kutyás találkozást problémásnak nyilvánítottunk, ha:

- a két kutya verekedni kezdett, amivel akár az ember, akár a másik kutya testi sérülésének veszélyét okozhatta;
- az emberek vagy kutyák közül valamelyik megsérült;
- a kutyákat csak emberi, fizikai közbeavatkozással lehetett szétválasztani;
- valamelyik kutya tulajdonosa megakadályozta a két kutya kontaktusfelvételének lehetőségét;
- nem felelt meg a problémamentes kritériumoknak.

A tárgyilagossághoz tartozik, hogy a problémás esetekben sajnos nagyon nehéz volt az adatfelvétel, és egyáltalán a gazdikkal való bármilyen jószándékú kommunikáció. Összesen 324 kutyás találkozás rendelkezésre álló adatait sikerült földolgozni és elemezni, ezek közül 267 esetet (83%) lehetett problémamentesnek, és 53 találkozást (17%) problémásnak megítélni. Ebből a két, százalékosan kimutatott arányból már látszik, hogy szerencsére nem olyan borús a helyzet, mint ahogyan sok gazdi azt gondolja, vagy a jogszabályrendszerek ismeretében várható lenne. De nézzük a részleteket!

Fajta, méret és kor

Közismertek azok a különféle vélemények, amelyek szerint a gazdák, ha kutyájuk kapcsán nehézségeik, konfliktusaik adódnak a sétáik során egy másik kutyással, igyekeznek azt a kutyák fajtájával, méretével vagy korával indokolni, és megmagyarázni, hogy mi miért és hogyan történik. A rendelkezésre álló adataink alapján választ akartunk kapni arra, hogy valójában milyen mértékben befolyásolhatják ezek a tényezők azt, hogy valakinek a kutyája normálisan viselkedik-e egy másikkal szemben, vagy nem.

A vizsgálathoz a fajták szerinti megkülönböztetés nem az FCI standardcsoportosítás szerint történt, ha nem az ún. használati/logikai csoportosítás alapján. Ennek nem csak az volt az oka, hogy a vizsgálat célkitűzésének szempontjából a kutyák karaktere fontosabb, mint a kinézete, és a keverékeket semmiképpen nem szabad sem figyelmen kívül hagyni, hanem az is, hogy a terriereket és retrievereket a vadászkutyák csoportjától elkülönítve lehessen kielemezni, és az alábbi két kérdésre választ kapni:
- A terrierek valóban olyan kibírhatatlanok és nevelhetetlenek-e az idegen kutyákkal szemben, ahogyan azt a terriertulajdonosok gondolják?
- Kimutatható-e a golden retriever esetében a divatos fajta (nagy szaporulatnövekedés, beltenyészet) miatti karakterváltozás, amely befolyásolja az idegen kutyákkal szembeni viselkedés megnyilvánulásait?

Egyáltalán nem volt meglepő, hogy tükrözve a reális valóságot, a keverék kutyák száma volt a legmagasabb: az összes találkozás 30% -át tette ki. Figyelemreméltó volt azonban a munkakutya és vadászkutya csoportba soroltak magas száma a többiekhez képest, még akkor is, ha ezeket a példányokat családi kutyaként tartják, és csak néhány esetben használják arra, amire valamikor kitenyésztették őket. Ezt mi sem jellemzi jobban, mint, hogy a 66 megkérdezett vadászkutya-tulajdonos közül csak hat használta vadászatra a kutyáját.

A kutyás találkozások fajtacsoportok szerinti elemzéséből (1. ábra) kiderül, hogy a legkevesebb problémát az őrzőkutyák, a retrieverek és a keverék kutyák csoportjába tartozók okozták. A munka-kutyákkal, vadászkutyákkal, pásztorkutyákkal, agarakal, északi kutyákkal és terrierekkel való találkozások a másik kutyás számára nagyjából egyforma esélyt jelentettek egy esetleges konfliktusra. A legtöbb (33%) problémás eset két kutyatalálkozásakor akkor adódott, ha az egyik kutya az ún. társasági kutyák csoportjából került ki. Külön figyelemreméltó minden kutyatulajdonos számára, hogy, ha egy társasági kutyás jön szemben, 14%-kal nagyobb az esélye a problémás találkozásra, mint ha egy munkakutyással, és 21%-kal nagyobb, mint ha egy keverék-kutyással találkozik a reggeli séta során a parkban.

Ami a retrievereket illeti, a velük való találkozások közül csak 11%-ban voltak ők a bajkeverők. A terrierek már valóban magasabb arányban jelenthetnek veszélyt, nekik 20%-uk okozott problémát a másik kutyának, de ez az arány messze alatta marad a rossz hírüknek.

A tény, hogy nagytestű kutyával nagyobb az esély a találkozásra (45%), mint kicsivel, azzal magyarázható, hogy a nagytestű fajtacsoportok népszerűbbek, és a keverék kutyák nagyobb része szintén a nagyobbak közé sorolható. Azokban az esetekben, amikor a két kutyaközül az egyik kistestű volt, sokkal nagyobb részben (23%) történt valamilyen konfliktus, mint a közepes- vagy nagytestű kutyák találkozásaikor, és összességében 6%-kal több konfliktus történt, mint a nagytestűek esetében (2. ábra). A nagytestű kutyák tulajdonosainak, ha kistestű kutyával találkoznak, az esetek egynegyedében valamilyen konfliktussal kell számolniuk.

A pontos következtetés érdekében meg kell jegyezni, hogy a vizsgálat során a kutyák testbeszédjeleit is rögzítettük, nyolc csoportba fölosztva (6. ábra), és egyetlen esetben sem figyelhettük meg, hogy egy nagytestű kutya a kontaktusfelvétel közben fenyegető testjeleket adott volna le egy kistestű kutya irányába! A vizsgálat eredménye tehát nem támasztja alá azt a közismert, a kistestű kutyák gazdái által oly gyakran hangoztatott érvet ("az én kutyámat már egy nagy kutya megtámadta / megharapta / megsebesítette!"), amellyel kis kedvencük védelmében tett helyes vagy helytelen óvintézkedéseiket indokolják.

A kutyák korát tekintve értelemszerűen a fiatal (2 év alatti - 17%) és idősebb (8 év fölötti - 18 %) kutyák száma jelentősen kevesebb, mint a középkorúaké (65%). Az idősebb, rutinos kutyák nagyobb része nagyon gyorsan kivitelezte a kontaktusfelvételt: 2-3 csillapító jellel és főleg kanok esetében ismételt vizeletjelöléssel elintézték a dolgot, és a továbbiakban érdektelenséget, közömbösséget mutattak a másik iránt, ami minden esetben meghozta számukra az eredményt, és még a kritikusnak induló helyzetből is kikeveredtek a gazdi segítsége nélkül. A fiatal kutyák esetében jól megfigyelhető volt, hogy a gazda és a kutyaegyüttes tapasztalatlansága, hibás helyzetfelmérése és nem utolsósorban a hiányzó kölcsönös kommunikáció a legtöbb esetben konfliktushoz, félreértésekhez, az emberek közötti szópárbajhoz, vitához vezetett.

További potenciális veszélyforrások voltak a fiatal kutyák esetében a gazdik által eltúlzott játékok, az engedelmesség és az alap-vezényszavak, ill. szignálok hiánya. Ennek ellenére az igazán problémás esetek között egyetlenegy sem fordult elő, amelyben az egyik fél fiatal kutyalett volna. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a kutyák még elég sokat megőriztek kölyökkutya-ösztöneikből, ezért a kontaktusfelvételt egy másik kutyával játékosan próbálják kivitelezni, csillapító jelekkel tarkított viselkedésüket még nem kötik össze negatív élményekkel és csalódásokkal, és a gazdinak még nem volt igazán sok ideje a helytelen viselkedés akaraton kívüli jutalmazására.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.